~Beléd ESTEM~ 2.rész

~Beléd ESTEM~
2. Rész

Amint befordultam a 3. emeleti folyosóra éreztem lábaim nem tartanak már sokáig. Jól is gondoltam, mert abban a pillanatban amikor megkapaszkodtam a falban, azok cserbenhagytak engem. Nem tudtam két lábon állni, így leültem. Kezemet szívem fölé helyeztem. Éreztem erejét, mintha kiakarna szabadulni onnan, olyan hevesen vert.- Azt hiszem most már tényleg nemfog elfelejteni engem.-elmosolyodtam- Most már tényleg megmaradok majd az emlékeiben. Mit tegyek??!! Úristen! - Eszméltem fel a tudatra, hogy most már ha látom akkor felismer. - Ez így nem lesz jó. Ha a távolból figyelem, akkor kifog szúrni engem, és mi van akkor ha találkozik a tekintetünk? Már akkor nem leszünk idegenek egymásnak, és az úgy kínos lesz.
Most mit tegyek?- Miközben visszaértem a terembe, egyfolytában járt az agyam, hátha eszembe jut egy értelmes ötlet. De mit is vártam? Sehol semmi.
-Tessék. Harcoljatok érte! De ha valaki megmeri enni az én ebédemet, az számomra halott. Világos?
-Ejjha, valaki nagyon csípős. Mi történt ______?-Szerencsére itt volt nekem HeeYeon.
-Háát....- éppen kezdtem volna bele a mondókámba, amikor megragadta a karomat, megpörgetett (közben jól meg is bámúlt).
- Azonnal indulj az orvosiba!! MOST!!- Ordibálta le a fejemet a helyéről, nem mintha nem lett volna neki elég a mai nap folyamán a padlóval való ismerkedés.
-Miért is?- Néztem rá kérdően erre csak rámutatott a combomra. Ahogy megláttam azt, rögtön leesett mire akart kilyukadni. Egy óriási horzsolás ékeskedett rajta.- Oké, akkor most már értem, miért is nem akart megtartani a lábam. Azt hiszem mennem kéne az orvosiba.

-Jó napot! Jó napot! Huh? hol az iskolaorvos? - Nézelődtem, de sehol sem találtam.
- Az imént ment el, nemsokára visszajön. - Hallottam egy hangot, és már tudtam is, hogy kicsoda a tulajdonosa. Amikor megfordultam  bebizonyosodott, hogy igazam volt (megint). Baekhyun volt az. Hirtelen kiszáradt a szám, és izzadni kezdett a tenyerem. Hátrálni kezdtem, de egy íróasztalba ütköztem. Ő meg csak nézett azzal a csodálatos szempárral.
- Úristen! Mi történt a comboddal? Ne mond, hogy én miattam történt??!!!- Rohant oda hozzám.
- Nem, nem, vagyis inkább nem tudom. Bementem az osztályomba és akkor szóltak nekem. Ne aggódj, nem fáj.
- Nem érdekel, hogy fáj e vagy sem! Ülj le!- Ezzel megragadta a könyököm és leültetett az ágyra.- Maradj itt, amíg rendbe teszlek.- Mi? MIIIHH???!!  Ohh, NEM, AZT MÁR NEM! Menekülnöm kell.
- Nem kell. Inkább visszajövök majd később. Akkor...- Meghajoltam, és abban a pillanatban visszaültetett az ágyra.
-Ohh, nem! Azt már nem!Megint. Szépen itt ülsz, ameddig rendbe nem hozom a sebedet. Nagyon nem néz ki jól,és bűntudatom van emiatt. Arról nem is beszélve, hogy idegesít, hogy mindig faképnél hagysz. Ennyire nem kedvelsz?- Mosolygott rám.- Nah mindegy. De ez így nem igazságos.
Erről jut eszembe. Te tudod az én nevemet, de én nem tudom a tiedet. Elmondod, ha megkérdezem?
-________ vagyok.- Mindeközben, a sebemet próbálta ápolni, kevesebb sikerrel.
- Szép név- megint elmosolyodott. Olyan közelről láthattam az arcát.  Nagyon helyes volt. Szép orr, aranyos fülek, szép szempillák, és egy rabul ejtő szempár.Magával ragadott ez a látvány. Nem tudtam betelni vele. Egyszer csak azt vettem észre, hogy  engem néz. Gyorsan elfordítottam a fejemet. Nagyon kínos volt, miközben őt bámultam, ő meg engem bámult. Nekem meg csak fel sem tűnt. Remek most biztosan hülyének néz.
- Miért vagy ilyen?-kérdezte Baekhyun finoman. Éreztem, az óvatos hangnemet.
-Milyen? - Ha kérdésre kérdéssel válaszolok, akkor kikerülhetem a választ.
- Hát, ha találkozunk otthagysz. Engem nézel, de amikor rád nézek, te elfordítod a fejedet. Mindig menekülsz előlem. Miért? Jó, tudom, nem ismerjük egymást, de ilyenkor az emberek próbálják megismerni a másikat. Elkezdenek beszélgetni. - Ránéztem, és elnevettem magamat. Baekhyun a nagy koncentrálások közepette grimaszolt, nyelvével és szájával játszott. Nagyon aranyos volt. Erre felpillantott.
-Mi az? Ilyen vicces volt a kérdésem?
-Nem, nem! Csak nagyon aranyos vagy amikor koncentrálsz.- Mosolyogtam rá, próbáltam egy jobb oldalamat megmutatni neki. Erre ő megint elkapta a fejét. Hát szép mondhatom, nehezen ráveszem magam, hogy rá nézzek, erre meg ő nem néz rám. Értem én, hogy nem vagyok egy főnyeremény, de ennyire?
-Kész.- Mondta és fel állt. Háttal állt nekem, lehet hogy megsértettem valamivel? Fel álltam, megköszöntem és elindultam.
- M-melyik osztályba jársz?- Kérdezte félénken -A 2.D-be. És te?
-Én a 2.A-ba. Ezek szerint közel vannak a termeink.
-Igen Akkor, szia.- Azzal kimentem az ajtón. Meg sem álltam a wc-ig. - Mégis mit csinálok? Mégis MI A FENÉT CSINÁLOK??!!  Saját magamnak ártok. Miért menekülök el mindig? Pedig annyi esélyem volt. Miért rontom el mindig mindet? Hát gratulálok _______ most aztán jól eltojtad. Tényleg nagy tehetség kell már ehhez. Végre beszélgethettél volna vele, mellesleg a mai nap nem ez volt az 1. alkalom. MÉGIS, mégis elmenekültél. Szép mondhatom szép.
A suli végén épp a kapun léptem ki amikor, valaki megragadta a karomat.