1. Rész
Fáradt vagyok. Azt hiszem ma inkább nem egyek veletek karaokézni. Sziasztok.- köszöntem el barátnőimtől, azzal elindultam lefelé a lépcsőn amikor is nekem jött valaki. Fejünk nagyot koppant és elég fájdalmasat.
-Úristen jól vagy? Nagyon sajnálom, nem volt szándékos.-Azzal nyújtotta kezét, hogy felsegítsen.Én hezitáltam, hogy elfogadjam e de aztán elfogattam.
-Köszi. Nagyon sajnálom.- hajoltam meg illedelmesen, és azzal otthagytam.Siettem, nem akartam, hogy utánam szóljon valamit. Megálltam a bejáratnál.-Úristen. ez-ez-ez tényleg ő volt. Tényleg, Baekhyun volt. Úristen, én meg nekimentem. De szerencsétlen vagyok, de megfogtam a kezét. Szép kezei voltak, hosszú ujjakkal. Nem csoda hisz zongorázik.-hátranéztem egyszer, aztán elindultam mielőtt remény ébredne bennem.- áhh hagyjuk az egészet.
~ 1 évvel ezelött~
-______! Hozd el kérlek a tanáriból a térképeket!
-Igenis Tanár úr.- Nem hiszem, hogy mindig engem kell ezzel fárasztania. Lány vagyok kikérem magamnak. nem bírom el az összes térképet. Inkább szólna valamelyik fiúnak.- Huh? zongora? melyik osztálynak van ének órája?
Benéztem az énekterem ajtaján, épphogy beláttam mert nem akartam, hogy észrevegyenek. És ott volt Ő
éppen zongorázott, hosszú ujjai fürgén játszották azt a keserédes dallamot, amit valamilyen okból mindenki ismer, de mégse tudja senki hogy honnan. Csak ismeri az ember. Egyszerű és csodálatos dallam. Ha kell belefájdul az ember szíve.Ez az ember olyan volt mint egy csodaszép angyal. Kecsesen játszott a zongorán, néha-néha felpillantott. S hirtelen abbahagyta játékát, felállt és arcára elégedett mosoly telepedett le.
-Szép volt Baekhyun! Most már a helyedre mehetsz. Ez a szám megfelelő lesz a Művész hetekre. Csak gyakorolj tovább! Huh? ki van kint? Gyere csak be!
Riadtam meg, és gyorsan elfutottam a tanári ajtóhoz. Előtte megálltam, úgy éreztem össze kell szednem a gondolataimat.- Szóval Baekhyun a neve. Szép név.- Mosolyodtam el. Gyönyörű volt. Mint egy festmény, nem inkább mint egy angyal. A zongorajátéka elvarázsolt. Magával ragadott. Nekem is összeszorult a szívem tőle. Nem ment ki a fejemből ez a jelenet. De nem is bántam, emlékezni akartam erre.
~Jelen~
Attól a naptól figyeltem , de csak tisztes távolból. Néha láttam a folyosón, vagy lent az automatáknál, néha reggel, s egy párszor a könyvtárban is.Nem akartam zaklatni, sem odamenni hozzá. Tudtam, nem vagyok hozzá illő. Nekem ez megfelelt, a távolból figyelni őt. Legalábbis egy ideig. Egyszer találkozott a pillantásunk a könyvtárban. gyorsan elkaptam tekintetem, menekülőre fogtam. Nekem sem kellett több. Az volt az a pillanat amikor beleszerettem. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben elsírtam volna magamat örömömben. Azóta akárhányszor meglátom őt, egyre jobban fáj. De nembánom, addig jó amíg érzem.
És a mai. Ami ma történt velem. Az egyszerűen hihetetlen. Szívem hevesen ver, lélegzetem szaporán veszem. Most boldog vagyok. Nagy vigyorral az arcomon léptem be otthon az ajtón.
- Megjöttem~ -ordítottam
- áhh, meg is jöttél? nahh mi történt veled? le sem lehetne vakarni az arcodról a mosolyt. - erre elpirúltam.-Történt valami az iskolában?- Kérdezte anyu.
-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Felmentem, szólj ha kész a vacsi.- Azzal felszaladtam szobámba. Ledobtam táskámat. Én meg rázuhantam ágyamra. Csak a plafont figyeltem. Csak ő rá tudtam gondolni. Boldog voltam és egyszerre szomorú is.
Boldog , és szomorú. Nem tudtam a tanulásra koncentrálni, így elővettem pár papírt és elkezdtem rajzolgatni. Azt vetem észre, hogy csak őt rajzoltam le. - Huhh, ez nem semmi, ez tényleg jól sikerült. Tényleg volt értelme rajzot tanulnom. - Fogtam a papírt és eltettem az egyik könyvembe, nehogy összegyűrődjön.
Másnap reggel vidáman indulok a metró felé, nem érdekelt semmi, sem a tömeg, sem a nagy zaj. Bedugtam fülhallgatómat , elindítottam egy zenét, és leültem a metrón. Lecsuktam szemeim, azt hiszem még el is bóbiskoltam egy kicsikét, amikor hirtelen felriadtam. Körbenéztem nem kellet e már leszállnom, de még nem . Megnyugodtam. Körbepillantottam, és megláttam. megláttam amint az ajtónak dőlve próbál aludni.
Megint gyönyörű látványt keltve. Nem tudtam nem rá figyelni. Csodás volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a mi megállónk következik. Indultam az ajtóhoz, de még hátrapillantottam. Még mindig aludt. Nem tudtam mit tegyek. Most oda kellene mennem és felkelteni? Vagy csak hagyjam itt? tényleg nem volt sok bátorságom, de nem hagyhattam csak úgy ott. Így nagy nehezen odaléptem hozzá.
-Elnézést. Elnézést, jobb ha fel kelsz, most jön a mi megállónk.-Pislogott párat, megrázta fejét aztán rám pillantott.
- Tényleg? köszi, hogy szóltál. - S azzal megdobott egy csodás mosollyal. Szívem kiakart ugrani a helyéről. Olyan gyorsan és hangosan vert, attól féltem, hogy ő is meghallja.
- Oh, nem te voltál az tegnap?-kérdezte miközben leszálltunk a metróról.
- Tessék? - nem tudtam mire akar kilyukadni.
-Akivel összeütköztem. -Mosolygott- Dehogyisnem! Te vagy az. Csodálkoztam, hogy egy lány akit nem ismerek tudja, hogy hol kellene leszállnom. De már értem. Nah szia. - Integetett, és aztán elindult az iskola felé.
- Emlékezett, emlékezett rám.- Éreztem ahogyan elpirulok. Nekem sem kellett több egy csodaszép naphoz.
Gyorsan utána indultam, nehogy szem elől veszítsem. Ott sétált előttem. Néha lassabban szedte hosszú lábait, néha gyorsabban. Egyik pillanatban azt veszem észre, hogy elhaladtam mellette, mert annyira lelassított, hogy képtelenség volt nem utolérni. - Ezt a pechet.-gondoltam magamban. -De ha most már lelassítanék az neki tűnne fel.- Inkább hagytam az egészet, és szedtem lábaim az iskolába. Mikor beértem a terembe mindenki siralmas hangulata fogadott.
- Itt meg mi történt?-Kérdeztem legjobb barátnőmet, HeeYeon-t
- _______, elfelejtetted? ma fogják eldönteni nekünk mit kell majd csinálnunk a Művészeti fesztiválon. Nem akaroom~ Nincs kedvem sem énekelni, sem hangszeren játszani, sem valami béna dolgot csinálni.
-Ne izgulj. Majd csinálunk együtt valamit. Arra gondolj, hogy inkább velem csinálsz valami hülyeséget mint a többiekkel. -Mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy mosolyom megnyugtatja. Ez volt kiskorunk óta. Ha HeeYeon elesett, megpróbáltam megnyugtatni, és ha az nem sikerült, akkor utána csak rámosolyogtam és annyit mondtam neki,-Nincs semmi baj. Itt vagyok, ne aggódj.- és utána nem aggódott. Ez volt az én erőm. Nem tudom miért de megbízott bennem, megtudtam nyugtatni, most sem volt másképpen.
- Köszönöm, hogy megnyugtattál. Most is. -Mosolygott .
-Tudhattad volna , hogy ez a dolgom. De most inkább mesélj arról, mikor mondják meg, hogy ki mit csinál?
- Ümmm, azt hiszem a 4. órában. De nem biztos. Uhh, de most földrajz jön. Utálom ezt a tanárt. _________ készülhetsz a térképekért menni. - Nevetett
- Neked ez vicces? Mert nekem nem, minden órán engem rángattat el a nyavalyás térképeiért.
-Az ebédszünet kezdődött, s elindultam az automatákhoz, jól felszerelkeztem mindennel. Amint meghallották, hogy lemegyek mindenkinek kellett valami, de egyik sem lett volna hajlandó lejönni velem, hogy segítsen.
Ezért óriási csomagomat szorongattam az ölemben, és úgy indultam visszafelé a teremhez.
Éppen a folyosón fordultam be, amikor elejtettem pár doboz üdítőt, így leguggoltam, hogy összeszedjem őket. Ekkor valaki átesett rajtam, és iszonyatos nagy csattanással értünk földet. Én feküdtem, a másik személy meg rajtam. Nagyon fájt, főleg mert amikor átesett rajtam, sikerült megrúgnia az oldalamat.
-Áhh - nyöszörögtem, s erre felemelte a fejét az idegen s szemembe nézett.
-Honnan tudod a nevemet?- csak kérdőn pislogott rám- Jaj, ne haragudj-Azzal felpattant, és felsegített engem is. - Nah, szóval? honnan tudod a nevemet? - Érdeklődött a kíváncsisággal megtelt szemeivel. Én meg csak nyelni sem tudtam.
- Sajnálom -hajoltam meg és kezdtem összeszedni cuccaimat. Majd felálltam, meghajoltam és éppen elakartam volna indulni, amikor éreztem kezét, amint megszorítja csuklómat. Hátra pillantottam de már tudtam biztos elpirultam már. Nem mertem szemeibe nézni, így hát csak a földet néztem.
- Ne menj még el. Tudom kivagy!-Erre felpillantottam, láttam gyönyörű csokoládébarna szemeit, s lábaim beleremegtek ebbe a csodálatos látványba.
-H-honnan tudod, hogy ki vagyok? - Néztem rá kíváncsisággal . Tudtam arcom pirosabb a legpirosabb almánál is, ideges voltam. Nagyon, de egyszerre izgatott is. Még mindig fogta csuklómat, örültem ennek a pillanatnak.
Rápillantottam kezemre,amit ő fogott, majd visszanéztem szemeibe, erre ő elengedte a csuklómat.
- Bocsi, ugye nem szorítottam meg?
-Nem. - Ráztam meg fejem.
-Szóval? - érdeklődött- Honnan tudod a nevemet? - megvillantotta finom mosolyát, ezzel jelezve, hogy nem kell semmitől sem tartanom.
-Tudod, hogy nem udvarias úgy beszélni másokkal, hogy nem nézel a szemükbe? Arról nem is beszélve, hogy nem hallani amit mondasz.- Erre megint elmosolyodott.
- Sajnálom.- Felemeltem fejem, s kiálltam a próbát, belenéztem szemeibe, de erre ő kapta el a fejét. Lehet, hogy mégsem kellet volna a szemébe néznem.
- És kitől hallottad? vagy Hol?- Még mindig nem nézett rám. Azt hiszem nem vagyok neki szimpatikus. Inkább elkéne magyaráznom neki a helyzetet, talán akkor nem fog unszimpatikusnak tartani annyira.
- Régebben a tanárom elküldött a térképekért a tanáriba, és ahogy elsétáltam az énekterem előtt hallottam, hogy valaki zongorázik. Nagyon szép volt- Éreztem, hogy megint elpirulok- és benéztem az ajtón. Végighallgattam amit játszottál.Tényleg nagyon szép volt. Utána hallottam azt, hogy a Tanárnő Baekhyun-nak hívott. Ennyi. Innen tudom a nevedet. Sajnálom ha ezzel megbántottalak, vagy zavartalak.- Ebben a pillanatban egymás szemeibe pillantottunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése