~ Beléd ESTEM ~ 7. Rész

~Beléd ESTEM~

7. Rész

- Tao és én, legjobb barátok voltunk alsó középiskolában. De sajnos amikor a középiskolába kerültünk, nem egy osztályban kötöttünk ki. De ez nem is nagyon zavart minket, igaz kevesebbet voltunk együtt.
Ahogy telt az idő, Tao egyre jobban kezdett hogy is mondjam lezülleni. Rengeteget lógott az iskolából, pírszingeket rakatott a fülébe, és fura pletykákat kezdett terjeszteni rólam.
Volt egy lány, Lee HeYeon. - ekkor szinte láttam a szemeiben a filmet amint elkezd pörögni, visszagondolva az időben.- Szerelmes voltam belé.- Elnevette magát kicsit, gondolom kínos neki erről a témáról beszélnie.
- Akkoriban, úgy éreztem, hogy tökéletes az életem. Hisz azzal a lánnyal jártam akit szerettem, közben egyre több versenyt nyertem. Visszagondolva akkoriban kicsit elhanyagoltam Tao-t.
Egyszer azt vettem észre, hogy a szünetekben egyre ritkábban  találtam meg HeYeon-t. - Ekkor kicsit eltorzult az arca. Tehát most fog következni a fájdalmas rész.
- Tao, elérte, hogy HeYeon belé szeressen.- Kezei ökölbe szorultak.- HeYeon szakítani akart velem, de én nem engedtem neki. Nagyon fájt amit tett, de nem akartam elengedni. - Szinte tapintottam a fájdalmát. A sírás kerülgetett, nem akartam ilyen sebzetten látni Baekhyun-t. - Aztán hirtelen Tao szakított vele, ő meg nem bírta és elment a suliból. Szó nélkül elment, egyik napról a másikra. Még csak el sem köszöntem tőle. Ekkor csúnyán összeverekedtünk Tao és én, aminek a harag lett a vége.

 Persze arról nem is beszélve, hogy csúnya pletykákat terjesztett rólam. Csúnya és undorító pletykákat. - Kirázta a hideg, nem szívesen gondolt erre a részre vissza.
- Milyen pletykákat? - Kérdeztem félénken. Nem akartam tolakodó lenni, de valami nem hagyott nyugodni ezen a téren, muszáj volt tudnom. Baekhyun meg állt, és szembe fordult velem. Nem nézett rám, gondolom félt, mit is fogok erre szólni.
- A-azt terjesztette el, hogy HeYeon miattam ment el a suliból. De nem akármi miatt. A-azért, mert nem feküdt le velem. Én meg erre bepöccentem é-és - Elcsuklott a hangja, szipogott kicsit.
 Észre sem vettem de már nekem is potyogtak a könnyek az arcomról.
- É-és én ezért megerőszakoltam. - Itt már nem fojtotta vissza magát és sírni kezdett. Hangosan zokogott, közben egész teste remegett.
Csak szótlanul álltam vele szemben. Nem tudtam hinni a fülemnek.  Aztán már csak arra tudtam gondolni, hogy ha nem hagyja abba a sírást Baekhyun, akkor megszakad a szívem. Pánik tört rám, nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Annyira fájt, fájt így látnom őt.
A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy zokogása lassan abbamarad, így én kicsit fellélegezve eszméltem a tudatra, hogy szorosan ölelem magamhoz Baekhyun-t. Öleltem, és közben nyugtatásnak szánva simogattam a hátát.
Abbahagyta a sírást, de még szorosan ölelt magához. Csak álltunk csendben, egymás karjaiban. Ha nem gondolnék bele az előzményekbe, akkor egy tökéletes pillanat is lehetett volna. Ebbe a gondolatba belepirultam kissé.
Elengedett Baekhyun, de még közel álltunk egymáshoz. Félve de felpillantottam rá, ekkor találkoztam gyönyörű csokoládébarna szemeivel.
- Ezután az eset után, nem közeledtek felém a lányok. - Szólalt meg hirtelen. - Végül is, nem is csodálom. Hiába magyarázkodtam, nem hittek nekem. Tudod az emberek nem abban hisznek amiben kellene, hanem ami nekik jobban tetszik.- Baekhyun, ne , kérlek ne csináld. Nem bírlak így látni téged. - Szerencsére itt volt nekem a zene. Ez az egy állt mellettem mindig. - Szemeiben a végtelen magánnyal találkoztam. S ez volt nekem az utolsó csepp a pohárban.
Szorosan szorítottam magamhoz. Őrülten vert szívem, de nem érdekelt, akkor nem. Markoltam pólóját, fejem nyakába fúrtam, éreztem fenséges illatát. Megint sírtam, de ekkor már hangosan.
- Nem a te hibád, hidd el. Nem kel félni! Nem vagy egyedül, nem vagy egyedül! - Leheltem szavaimat gyönyörű nyakába, s közben minden egyes szónál szorosabban öleltem magamhoz.